10. gondolat
A zene, ó a zene, mennyire fontos az én
életemben. „Legyen a zene mindenkié!”, mondta egyszer Kodály Zoltán, és ez
egyik legjobb élethez szóló tanács. Oly sok szép idézetet lehet találni arról,
hogy mennyire fontos a zene az ember életében.
Általános suliba én zenei tagozatra
jártam, ami egyet jelentett heti 4 énekórával, illetve 2 kórussal. Sok helyen
jártam így külföldön illetve belföldön a kórussal, de a legszebb élmény a németországi Sine Musica Nulla Vita, azaz
zene nélkül nincs élet kórusfesztivál volt. Leírhatatlan dolog kórusban
énekelni, ahogy a sok hang egyszerre egy olyan dallamot kelt életre, amit nem
lehet csak úgy leutánozni hangszerekkel. Az énekhang maga a legszebb és legkülönlegesebb
hangszer, amit egy ember valaha használhat. Ha még tehetséges és képzett is az
illető, szinte már csoda, amit ki kell használni.
Sok-sok éven keresztül jártam
zeneiskolába, ahol hegedülni tanultam. Azt nem mondom, hogy tökéletes a tudásom,
sőt. Viszont szeretek rajta játszani, tudom, hogy ez az enyém, és már senki nem
veheti el tőlem. Ha gyakoroltam volna többet, akár még sokra is vihettem volna
vele, szoktam magamnak néha mondogatni. De jó ez így, hobbinak, és az
érzelemkifejezés egyik eszközének.
Aztán hangképzést is tanultam, magánének
volt a főtárgyam, mikor már középiskolás voltam. Nem érzem, hogy túlzottan
tehetséges lennék, de jól éreztem magam, miközben mások el voltak bűvölve. Ha
nem vettek volna fel pszichológiára, most óvónőnek tanulnék. Ahhoz kell egy
előfelvételi is, ami ének, beszéd és tesi alkalmasságiból áll. Mindenki az ének
miatt volt teljesen kikészülve, én pedig csak nyugodtan álltam, bementem,
elénekeltem az akkoriban tanult, kevésbé ismert népdalt, és azt mondták, hogy
el vannak bűvölve. Kell ennél több dicséret? (Sajnos nem vagyok túlzottan elégedett önmagammal,
mint a mellékelt ábrák is mutatják.)
Ó a zene… Egy másik fontos emlékem is a
zenéhez kapcsolódik. Egy hűvös reggelen, a volt osztályommal az utolsó, együtt átmulatott
éjszaka után kint ültünk az asztal körül, a maradék chipset ropogtattuk. Egy nagyon
jó barátom kihozta a gitárját, azon játszott, és adott egy kellemes aláfestő
zenét. Persze aztán követelték a többiek azokat a szokásos, gitáros, régi
magyar számokat, meg persze, hogy énekeljek mellé, nehogy már a nélkül maradjon
a dolog, csak az akkordok nekik nem elég.
Ezért énekeltem. Semmi kötöttség, semmi
kényszer, csak úgy… énekeltem. Nem létezett más, csak mi, a gitár, a gitáros,
én, és az ének. A hangom csendben szállt, semmi erőlködés nem volt benne. A
szöveget persze muszáj voltam magam előtt tartani, nem tartozik a szövegtanulás
az erősségeim közé. De én csak énekeltem és kész.
De akkor, ott megértettem, hogy a zene
örökre az életem része kell, hogy maradjon. A nélkül már nem lennék önmagam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése