Egy zenéről

Egy zenéről

Becsuktam a szememet, azt hitten, csak a sötétséget fogom így látni. A mély, menyugtató végtelen egyszínűséget. Ó, mekkorát tévedtem. A lámpa fénye még a szemhéjamon is átvilágított, kellemes narancssárgás fényt adva a sötétségnek. De még mindig fekete volt minden, azt hiszem. De akkor én már egy másik világban jártam, ahol az emlékeim hosszú sora táncolt előttem. Lopott csókok, hosszú ölelések, eltitkolt könnycseppek, és azok a cseppek, amiket már nem lehetett eltitkolni. Az olyan magányos percek, amikor azt hittem, már nem bírom tovább az életet. A zene, ami eddig csendesen szólt a fülemben, elhallgatott, ezt egy kattanás követte, majd újraindult. Kinyitottam a szemem, kitöröltem az emlékek cseppjeit a szememből, és csak hallgattam a szenvedélyes dallamot. A szívem dobbant egy nagyot, megragadtam a karomat, néha még érzem azt az ürességet, ami sebeket okozott a lelkemen, és rajtam is. És ez csak egy zene volt, ami felidézett olyan emlékeket bennem, amik szinte már meg sem történtek, annyira hihetetlenek. A percek csak teltek, a zongora újból elhallgatott. Egy újabb kattanó hang, majd a lágy kezdés megint a betöltötte a fülemet. Az emlékeim még nyitott szemmel is élénken futottak át a gondolataimon, és én elmerültem bennük, és a zenében.

Mocsok város

Mocsok város

Üresen kongó utcák,

Sehol egy lélek,

Csak mi vagyunk már,

Akik kimerészkedtek

Ebbe a mocsokba.

Nyakunkba vesszük a várost,

A néptelen kocsmában

Sört veszünk és vodkát,

A koszos pohár utána

Szomorúan mereng ránk.

Az éjszaki köd már

Rég leszállt,

Hogy elfedje ennek

A kiüresedett város

Összes nagy mocskát.

A poros padra leülni kár.

Senki nem játszik majd

Szívet nyugtató muzsikát.

Csak a rozsdás kapu nyikorog,

Csak az neszel a városban.

A következő bárban

Két részeg alak vigyorog ránk,

Azt hittem megmenekültünk.

De ez csak egy tükör,

A saját eltúlzott vigyorunk.

Beszippantott a szürke város,

Mi is szürkék lettünk.

Hiába színezte be a bőrünket

Az éj vad színekkel,

Az eső lemossa majd mind.

Eggyé válunk a mocsok,

Mocsok városával.

Mi is koszosak leszünk

Ebben az üres,

Undorító, mocsok városban.

Merre tartasz

Merre tartasz

Nem azért születünk,
Hogy meghaljunk,
De meghalunk,
Mert megszülettünk.

De élhetünk is közben,
Békésen, csendesen,
Vagy vadul, lázadva,
Szabályokat szegve.

Nevessünk, vigadjunk,
De sírjunk és szenvedjünk.
Szeressünk, utáljunk,
Érezzünk, álmodjunk.

Azért születtünk,
Hogy teljes életet éljünk,
Ne langyosan, hanem forrón,
Aztán békével haljunk,
Azt érezve, hogy éltünk.

Úgy lennék

Úgy lennnék

Egy fa úgy lennék,
Csak állnék
A puszta közepén.
Magasra törnék,
Erős, bátor, s kitartó lennék.

Egy madár úgy lennék,
Csak átrepülném
A felhőtlen kék egét
A tájnak, és
Kecses, szabad madár lennék.

Úgy lennék egy dallam,
Pár csendes hang,
Amik ártatlan,
Fiatal fülekre találnak,
S lennék egy mágikus vigasz.

A tiéd úgy lennék,
Erős, bátor, kitartó
Vigaszod lehetnék,
S akkor talán én se lennék
A magányos fa a puszta közepén.

2017.11.10.

Egy hétköznap - részlet

Egy hétköznap - részlet

És ennyit számít az a fél óra, csendben a sötétben. A gondolataim életre keltek, minden élénkebb lett. Hogy is mondta kedves barátnőm, eleven vagyok és szenvedélyes, "szeretem ezt az énedet". Csak egy kis időnk volt, és mégis mindent a helyére tett a lelkemben. [...] Ezért gyere ide, ülj mellém a padra, és suttogd a fülembe [...]  Várlak. 

Azt hiszem, ősz van

Azt hiszem, ősz van

Azt hiszem, az évek elrepülnek nyomtalan.
Minden az eszembe jár,
A múlt egy kis huzatként suhan át a szobán.
Ősz van, a sárga levelek
Már a földön pihennek, várják a véget,
Hogy a földdel egyenlőek legyenek.
~~~~
De én nem fázom már az őszben.
A szívemben régi-új láng
Ég, s vár nyugodtan.
Az ősz után a tél jön majd,
Tavasz, nyár, s megint ősz.
~~
Van, ami nem változik.
Nézem a színes tájat az ablakomból.
Újra ősz van, és én csak elmosolyodom.

Az elmúlásról

Az elmúlásról

Itt állok csendben, hallgatom ahogy az autók a lenti úton közlekednek. A kezem fázik, a lábujjam fázik, de mégis, legbelül melegem van egy kicsit. Az élet lassan múlik el a tájból, azt hihetnénk, nyár van, hová jön az ősz, még csak augusztus van, de nem. A sárga levelek hangos zörgéssel törnek utat maguknak a fa többi levelén át a földig. Igazából csend van, de még sincs csend körülöttem. A tücskök ciripelnek, a kabócákat is hallani lehet, néha egy-egy kutya ugatása töri meg a monotonságot. Az élet elmúlik. Sírhatnék, fájhatna, de érzem, csak egy újabb súly nehezedik kicsi szívemre. Most ez talán nem fog annyira fájni, gondolom magamban, hiszen felkészültünk rá, már lehet sejteni ezt hónapok óta. De tudom, mikor majd megtörténik, pontosan ugyan úgy fogom érezni, mint bármelyik elmúlást az életemben.

De most csak állok a csendben, figyelem az autók zaját, és talán hagyom, hogy az egyik elvigyen a szivárványon túlra engem is. 

Összeköt a múlt

Szám nélkül

Az elmúlt napokban újra kellett gondolom néhány dolgot, de most legfőképpen egy dolog izgat, az írás. Rövid időn belül ketten is megkérdezték tőlem, szoktam még írni? Azt feleltem, hogy nem. De arra a kérdésre nem találtam magamban a választ, hogy miért nem. Valami teljesen leblokkol, a mondatok már nem jönnek olyan egyszerűen, nem siklik a kezem a billentyűzeten könnyedén, csak a szenvedés minden sor, amit leírok. Él a fejemben egy kép, érlelődik már elég hosszú ideje, de semmi se segít a dolgomban, minden csak egy újabb akadályt nyit ezen a végtelen úton.

De rájöttem egy nagyon fontos dologra. Újra érezni akarom, ahogy megteremtem az új világom, ahogy valami teljesen más születik meg a doksiban, vagy épp a papíron, az akarok lenni, aki régen voltam. Írnom kell, és nem hagyom magam, ha kell új utakat ások magamnak a hegyen keresztül. Nem akarom, hogy ez a sok szép gondolat, ami a fejemben tobzódik, elvesszen a végtelenben.

Összeköt a múlt

Ez a gondolat egy ideje érlelődik már bennem, mindig ugyan az a téma, nem hagy nyugodni a múlt, nem érzem a jelent.

23. gondolat

Egy évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy valaha itt leszek, Debrecenben. Akkor még csak az érettségi gondolata volt bennem, minden pillanatomat annak szenteltem. Már nem volt több célom, csak hogy essünk túl rajta, legyen a legjobb, amit ki tudok magamból hozni. Az eredmények kiderülésekor kész rémálomnak éltem meg az életem. Mi lesz velem? Tettem fel a kérdést magamban, sőt, szerintem mindenki ezt a kérdést hajszolta fejben. Aztán megváltoztattam a sorrendem, és a pszichológia után a biomérnöki szakot kicseréltem óvodapedagógusira. Minden pillanat fájt, hogy le kell mondanom valamiről. Nem bánom, mondogattam magamban, pszichológiára úgyse vesznek fel.

Fun fact, orvosira készültem, de sajnos a kémia beleszólt, más valamit szeretni, és tudni, és nálam csak a szeretés volt meg. Pszichiáter akartam lenni, a depresszióval foglalkozni, valamilyen szinten érthető okokból. Aztán már csak az volt, hogy orvos leszek, majd életeket mentek, hős leszek. De az élet közbeszólt, azt mondta, hogy nem. A biológiát nagyon szerettem, a tanár maga volt az a tanár, akiről minden gyerek álmodozik, mint tökéletes tanár. És innen a biomérnök szak. B tervnek ugye óvónő volt becélozva. Azt mikor is, november körül, mikor már komolyan gondolkozni kellett azon, hogy hova tovább, édesanyámnak jött az isteni szikra, jelöljek meg egy pszichológus szakot is, hátha felvesznek valami csoda folytán. Rengeteg pont kell hozzá, persze, de miért ne lenne lehetséges?

Ez a gondolat beette magát az agyamba, és egyről kettőre nőtt a bejelölt iskolák száma, később háromra, és csak azon voltak, hogy felvegyenek. Úgy éreztem, hogy mindent meg kell tennem, hogy elérjem ezt, de az is bennem volt, hogy nem vagyok elég jó, soha nem lesz meg a megfelelő pontszámom ehhez. És jött a következő dilemma. Mi legyen a pszichó szakok után? Azt hiszem, életem egyik legnehezebb döntése volt rákattintani az elfogad gombra, mikor megváltoztattam a sorrendet.

Kiderültek a pontok végül, pont annyi volt, mint a központilag meghúzott ponthatár. Minden remény elveszett, tudtam, hogy minden évben egy kicsit magasabb az egyetemek által meghúzott ponthatár, mint a központi.

A hivatalos ponthúzó estén otthon voltam, a párom is velem volt. Még azóta se tudom elhinni, hogy itt vagyok, Debrecenben, pszichológiát tanulok, egyre több barátom van, és úgy fest, az életem rendeződni látszik. Talán felnőttem. Talán.

A múltam sötét árnyai vissza-visszakacsintgatnak, nem hagynak nyugodni, a szívem még mindig másra vágyik.

Összeköt a múlt

Ez a gondolat az emlékek jelentőségéről, és ezeknek a megosztásáról szól.

15. gondolat

Vannak olyan emlékek, amelyeket legszívesebben megtartanék magamnak. Hagynám, hogy csak az én szívem érezze azt, amit, más ne is tudja, hogy, mire gondoltam közben, még csak azt se tudják, hogy megtörtént. Így olyan marad, mint egy mese, ami az emlékeimben él örökre. Amit csak én és az ismerhet, aki akkor velem volt.

Pont ilyen emlékem az az este is, [...] Ott, akkor, nem létezett az idő, a tér, csak mi voltunk, és múltunk. [...]

Az emlékek lassan megfakulnak, és ez is kezd hamarosan homályba veszni. Csak a benyomások maradnak, miket éreztem akkor, mennyire szabad volt a lelkem abban a kis időben. Ezért meg kellett osztanom másokkal is az emlékeket, nehogy teljesen elfelejtődjön, de így már nem csak a miénk. Te elmesélted másnak, [...]?

Összeköt a múlt

A tizennegyedik gondolat egy hobbimat írja le elég hosszan.

14. gondolat

A főzés. Ki gondolta volna, hogy itt az egyetemen derül majd ki, hogy van egy kis érzékem a sütés-főzéshez. Azt már eddig is kapizsgáltam, hogy a sütés működik az életemben, hiszen, nem kérkedve, csak rettentő büszkén elárulom, életem első macaronját, amit egy barátnőmmel sütöttünk, tökéletes lett. Ízre, állagra, színre, sőt, még kis talpacskája is lett, amivel a legtöbben bajlódnak az első pár alkalommal. Szerencse? Még az is lehet.

Itt a kollégiumban sajnos nem tudom minden nap anya főztjét enni, az már szerdán, néha kedden elfogy, amit le tudok hozni magammal. Ilyenkor jöhet a zacskósleves, zacskóstészta, konzervkaja, készétel, kínai, meki, kfc… De be kell vallani, se nem egészséges, se nem pénztárcabarát. Legyen az étkezésem változatos, sok gyümölcsöt és zöldséget tartalmazzon, ne legyen túl szénhidrát dús, ez nekem különösen fontos lenne, stb. Mindenki tudja már lassan, hogy milyen lenne az a bizonyos egészséges étkezés. De a fiataloknak általában se lehetőségük, se pénzük, se idejük nincs erre.

Nekem mégis akad időm arra, hogy minden nap főtt étel legyen ebédre, sőt, elég változatosnak mondanám. Már ha lehet az mondani, mert amit megfőzök, azt eszem két-három napig. A konyhában állok, dudorászom magamban, zenét hallgatok, és közben épp a legújabb remekművemet alkotom. Így hívom őket. Ritkán dolgozom pontos receptből, szeretek az megérzéseimre, a szaglásomra és az ízérzékelésemre hagyatkozni. Mindig elolvasok az interneten egy rakat receptet, kikérem mások véleményét, aztán jöhet a móka.

Persze, volt már, ami nem sikerült annyira jól, mint például a tepsis fokhagymás sajtos csirke. Pedig én olyan tökéletesre terveztem el. Azóta látni se szeretném a fokhagymát. Vannak visszatérő elemek is, mint a bolognai, chilis bab, borsófőzelék. Amiket szeretek és nehéz elrontani.

Egyik nap nővérem kérdezte édesanyámat, anya, Konekci mikor tanult meg főzni? Erre egy rövid választ kapott, szeptember végén. Akkor költöztem fel véglegesen a kollégiumba.

Egy szó mint száz, száz szónak is egy a vége, stb., rengeteget tudnék erről mesélni. De miért ilyen fontos ez? Mert ellazít, lenyugtat, békét hoz a lelkemre, mert tudom, hogy ha nem is úgy, ahogy azt igazán szeretném, de alkotok valami jót, amit egy ember, vagyis én, biztos, hogy „jóízűen fogyaszt”.