Mocsok város

Mocsok város

Üresen kongó utcák,

Sehol egy lélek,

Csak mi vagyunk már,

Akik kimerészkedtek

Ebbe a mocsokba.

Nyakunkba vesszük a várost,

A néptelen kocsmában

Sört veszünk és vodkát,

A koszos pohár utána

Szomorúan mereng ránk.

Az éjszaki köd már

Rég leszállt,

Hogy elfedje ennek

A kiüresedett város

Összes nagy mocskát.

A poros padra leülni kár.

Senki nem játszik majd

Szívet nyugtató muzsikát.

Csak a rozsdás kapu nyikorog,

Csak az neszel a városban.

A következő bárban

Két részeg alak vigyorog ránk,

Azt hittem megmenekültünk.

De ez csak egy tükör,

A saját eltúlzott vigyorunk.

Beszippantott a szürke város,

Mi is szürkék lettünk.

Hiába színezte be a bőrünket

Az éj vad színekkel,

Az eső lemossa majd mind.

Eggyé válunk a mocsok,

Mocsok városával.

Mi is koszosak leszünk

Ebben az üres,

Undorító, mocsok városban.

Merre tartasz

Merre tartasz

Nem azért születünk,
Hogy meghaljunk,
De meghalunk,
Mert megszülettünk.

De élhetünk is közben,
Békésen, csendesen,
Vagy vadul, lázadva,
Szabályokat szegve.

Nevessünk, vigadjunk,
De sírjunk és szenvedjünk.
Szeressünk, utáljunk,
Érezzünk, álmodjunk.

Azért születtünk,
Hogy teljes életet éljünk,
Ne langyosan, hanem forrón,
Aztán békével haljunk,
Azt érezve, hogy éltünk.

Úgy lennék

Úgy lennnék

Egy fa úgy lennék,
Csak állnék
A puszta közepén.
Magasra törnék,
Erős, bátor, s kitartó lennék.

Egy madár úgy lennék,
Csak átrepülném
A felhőtlen kék egét
A tájnak, és
Kecses, szabad madár lennék.

Úgy lennék egy dallam,
Pár csendes hang,
Amik ártatlan,
Fiatal fülekre találnak,
S lennék egy mágikus vigasz.

A tiéd úgy lennék,
Erős, bátor, kitartó
Vigaszod lehetnék,
S akkor talán én se lennék
A magányos fa a puszta közepén.

2017.11.10.