Az elmúlásról
Itt állok csendben, hallgatom ahogy az
autók a lenti úton közlekednek. A kezem fázik, a lábujjam fázik, de mégis,
legbelül melegem van egy kicsit. Az élet lassan múlik el a tájból, azt
hihetnénk, nyár van, hová jön az ősz, még csak augusztus van, de nem. A sárga levelek hangos zörgéssel
törnek utat maguknak a fa többi levelén át a földig. Igazából csend van, de még
sincs csend körülöttem. A tücskök ciripelnek, a kabócákat is hallani lehet,
néha egy-egy kutya ugatása töri meg a monotonságot. Az élet elmúlik. Sírhatnék,
fájhatna, de érzem, csak egy újabb súly nehezedik kicsi szívemre. Most ez talán
nem fog annyira fájni, gondolom magamban, hiszen felkészültünk rá, már lehet
sejteni ezt hónapok óta. De tudom, mikor majd megtörténik, pontosan ugyan úgy
fogom érezni, mint bármelyik elmúlást az életemben.
De most csak állok a csendben, figyelem az
autók zaját, és talán hagyom, hogy az egyik elvigyen a szivárványon túlra engem is.
