23. gondolat
Egy évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy
valaha itt leszek, Debrecenben. Akkor még csak az érettségi gondolata volt
bennem, minden pillanatomat annak szenteltem. Már nem volt több célom, csak
hogy essünk túl rajta, legyen a legjobb, amit ki tudok magamból hozni. Az
eredmények kiderülésekor kész rémálomnak éltem meg az életem. Mi lesz velem?
Tettem fel a kérdést magamban, sőt, szerintem mindenki ezt a kérdést hajszolta
fejben. Aztán megváltoztattam a sorrendem, és a pszichológia után a biomérnöki
szakot kicseréltem óvodapedagógusira. Minden pillanat fájt, hogy le kell
mondanom valamiről. Nem bánom, mondogattam magamban, pszichológiára úgyse
vesznek fel.
Fun fact, orvosira készültem, de sajnos
a kémia beleszólt, más valamit szeretni, és tudni, és nálam csak a szeretés
volt meg. Pszichiáter akartam lenni, a depresszióval foglalkozni, valamilyen
szinten érthető okokból. Aztán már csak az volt, hogy orvos leszek, majd
életeket mentek, hős leszek. De az élet közbeszólt, azt mondta, hogy nem. A biológiát
nagyon szerettem, a tanár maga volt az a tanár, akiről minden gyerek álmodozik,
mint tökéletes tanár. És innen a biomérnök szak. B tervnek ugye óvónő volt
becélozva. Azt mikor is, november körül, mikor már komolyan gondolkozni kellett
azon, hogy hova tovább, édesanyámnak jött az isteni szikra, jelöljek meg egy
pszichológus szakot is, hátha felvesznek valami csoda folytán. Rengeteg pont
kell hozzá, persze, de miért ne lenne lehetséges?
Ez a gondolat beette magát az agyamba,
és egyről kettőre nőtt a bejelölt iskolák száma, később háromra, és csak azon
voltak, hogy felvegyenek. Úgy éreztem, hogy mindent meg kell tennem, hogy
elérjem ezt, de az is bennem volt, hogy nem vagyok elég jó, soha nem lesz meg a
megfelelő pontszámom ehhez. És jött a következő dilemma. Mi legyen a pszichó
szakok után? Azt hiszem, életem egyik legnehezebb döntése volt rákattintani az
elfogad gombra, mikor megváltoztattam a sorrendet.
Kiderültek a pontok végül, pont annyi
volt, mint a központilag meghúzott ponthatár. Minden remény elveszett, tudtam,
hogy minden évben egy kicsit magasabb az egyetemek által meghúzott ponthatár,
mint a központi.
A hivatalos ponthúzó estén otthon
voltam, a párom is velem volt. Még azóta se tudom elhinni, hogy itt vagyok,
Debrecenben, pszichológiát tanulok, egyre több barátom van, és úgy fest, az
életem rendeződni látszik. Talán felnőttem. Talán.
A múltam sötét árnyai vissza-visszakacsintgatnak,
nem hagynak nyugodni, a szívem még mindig másra vágyik.
