Pillangó álom
Sötét, nyári éjszaka volt, az ég
mélykékjén a telihold világította meg a néptelen utcát. Lili fáradtan sétált
végig az úton, tekintetét révetegen az ég felé fordította. A múlt járt a
fejében, minden pillanatot újra élt gondolatban. Dühösen fújt egyet, majd
belerúgott az első kavicsba, amit meglátott, aztán ment tovább.
Megállt egy ház előtt, azt az ablakot
nézte, ahol még fel volt kapcsolva a lámpa. Állt, és várt a csodára. Amikor a
felső polcok ürítésére került a szobájában a sor, sosem gondolta volt, hogy
megtalálja majd azt a régi pulcsit, amit egy barátjától kapott. A fekete pulcsi
most egy szatyorban rejtőzött, egy remegő szatyorban - a lány keze remegett.
Félt elindulni, csöngetni kellene, és aztán a szemébe nézni, a gondolattól is
összerándult a gyomra.
Egy éjszakai rovar terelte el a figyelmét
Lilinek. A pillantását lekapta az ablakról, és a szeme előtt elszáguldó lepkét
kezdte el nézni, először azt hitte, egy bosszantó molylepke. Szorosabbra húzta
a szatyor fülét, és figyelni kezdte a kicsi állatot. Egy közeli lámpára szállt
le, kitárta a hatalmas szárnyát, ekkor vette észre a lány, hogy nem moly, hanem
pillangó. Az utcai lámpa fénye pislogni kezdett, a pillangó megrémült és
tovaszállt.
Lili tekintete visszatért az ablakra, majd
elindult a ház felé. A kapu mellett volt a csengő, a lány fölé tette
kezét, és várt. Várta a pillanatot, amikor azt érzi majd, hogy innentől nem
húzhatja tovább. Egy percen át meredt a bűnös gombra, közben azt ismételgette
magában, hogy mit fog majd mondani, ha nem Ő nyitja ki az ajtót. Vajon mit
fognak szólni? Boldizsárra gondolt, meg arra a napra, amikor a pulcsit kapta
kölcsönbe, már nagyon régen volt. Egy tavaszi délutánon az addig gyönyörű,
napsütéses idő hirtelen beborult, a szél fújni kezdett, Lilinek nem volt
kabátja, nagyon fázott. Boldi pedig fogta magát, levette, és nemes
egyszerűséggel átnyújtotta neki a pulcsit. A lánynak azóta nem volt alkalma
visszaadni.
Lili végül vett egy mély levegőt és
lenyomta a csengőt, odabent felhangzott az ismerős csengetés. Hallott egy férfihangot,
ahogy kiabál, a fenti szobában egy kis mozgolódás támadt, és a függöny mögül Ő
nézett rá vissza. A szíve hatalmasat dobbant, gyorsan elfordította a fejét, és
a kapura bámult. Hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, halk lépésekkel
közelített felé valaki. Félénken felnézett, látta, hogy Boldizsár az, kezében
egy kulcsot lóbált, arcán megfoghatatlan mosoly ült. Miközben a kaput nyitotta,
nem szólt semmit, csak Lilit nézte. A lány félt megszólalni, nem számított,
hogy hányszor elgyakorolta, mit fog mondani.
Az ajtó tárva-nyitva, de a lánynak nem
akaródzott belépni. A némaság megrémítette, félt, hogy bent mit fognak szólni,
ha már itt kint csend van. Már éppen azon volt, hogy csak Boldi kezébe nyomja a
szatyrot és hátat fordít, mielőtt kudarcot vall, de a fiú megtörte az éjszaka
csendjét.
- Szia, Liliom, gyere be!
A lány elpirult, csak a fiú hívta őt a
teljes nevén. Lili, még mindig hallgatásba burkolózva indult el befelé. Nem
tudta, mit mondhatna, nem erre a fogadtatásra számított. Egy pillanatra
hátrafordult, hogy köszönjön Boldizsárnak, de a fiú a lány feje tetejére tette
a kezét és azt mondta, amit mindig szokott.
- Te most se nőttél semmit.
- Te meg még mindig akkora vagy, mint
legutóbb.
Ez a párbeszéd köztük annyiszor zajlott
le, hogy Liliből már reflex-szerűen jött a válasz. A lány nem volt túl kicsi,
csak a fiúhoz képes, az osztályban mindig a tornasor közepénél állt. Bár, nem
mondhatta magát átlagosnak a lány a hosszú szőke hajával és kék szemével. A fiú
ellenben fekete hajjal büszkélkedhetett, és olyan mélyzöld szemmel, amit el sem
lehet képzelni, az ember azt hinné rá, már fekete. De mégis, Lili egy
pillanatra azt érezte, hogy egyre jobban kisebb, kedve lett volna újra úgy
hozzábújni a fiúhoz, mint régen. Ez a furcsa-keserű érzése abban a pillanatba
elmúlt, ahogy eszébe jutott, hogy már egy hónapja nem beszéltek.
- Gyere már, Lili! – kiáltotta Boldi, aki
már pár méterrel a lány előtt járt. Lili nehézkesen lépett egyet, aztán még
egyet, és hamarosan beérte a fiút. Aztán az ajtó előtt újra megtorpant. Vett
egy mély levegőt, aztán belépett a Boldizsár által kinyitott bejáraton. Nagy
meglepetésére a fiú szülei úgy fogadták őt, mint egy tékozló fiút, a lány szíve
meglágyult, kedve lett volna sírni.
Már megfeledkezett a szatyorról, és azért,
amiért felkereste a fiút. Süteménnyel kínálták, és tovább akarták az étkezőben
marasztalni, mint ahogy a két fiatal szerette volna. Végszóra befutott
Boldizsár kisöccse, Tamás. Sikítva rohant Lili felé, és boldogan ölelte át a
csodálkozó lányt. Lili megsimította a kisfiú feje búbját, majd utat kért, úgy
döntött, hogy mennie kell, elég sokáig időzött már itt. De Boldizsár, mielőtt
kiléphetett volna az ajtó, megállította.
- Igaz, hogy elköltöztök? – szemében
érthetetlen csillogás ült, erre a lánynak eszébe jutott, miért is jött
igazából. Felsétáltak a fiú szobájába, ott letelepedtek az ágyra. Lili a fiú
orra elé tette a szatyrot, kíváncsian várta, mit reagál. Boldi óvatosan kivette
a szatyorból a pulcsit és leterítette maga elé. Perceken át csak nézte, mintha
a választ keresné, miért hozta vissza neki a lány. Aztán belenézett az előtte
ülő szemébe, és folytatta a kutatást. De válasz helyett könnyeket talált csak,
amik fényesen csillogtak a kék szemekben, folyékony gyöngyökként folytak végig
a pirult arcon.
Lili maga sem tudta, miért sír, de ahogy a
fiút nézte, akit még mindig szeretett, nem tudta, mit is mondhatna neki.
Tényleg igaz, hogy elköltöznek, a lány szülei ugyanabban a városban kaptak jobb
álláslehetőséget az előzőnél. Hosszas huzavona után fogadták csak el, előre
kijelentették, hogy ők csak nyáron hajlandóak költözni, és még ennek ellenére
is várták őket.
A lánynak, miután kiderült, hogy
költöznek, csak az járt a fejben, hogy vajon kap-e Boldizsártól megbocsátást,
vagy örökre abban a tudatban kell élnie, hogy a fiú nagyon haragszik. Nem
tudta, mi tévő lehetne, a fiú nem vette fel a telefont, iskolában mindig
kerülte, pedig Lili mindent megtett, hogy beszélhessenek, de végül nem járt
sikerrel, és feladta. A polcainak ürítése közben találta a fekete pulóvert, és
nem is tudta, mit várt, de elindult, anyjának csak annyit mondott, majd jön.
A fiú Lili arcához nyúlt, és letörölte a
könnycseppet, erre a lány a fiú kezére tette sajátját. Lili behunyta a szemét,
élvezte a fiú kezéből áradó meleget. A meghitt pillanatot egy, a nyitott
ablakon berepülő pillangó törte meg, nekirepült a lámpának. A két fiatal
ijedten kapta fel a fejét a zaj forrását keresve. Perc se kellett, megtalálták
a kis lepkét, a földön foglalt helyet, szárnyát próbálgatta. Mellé osontak, el
akarták kapni, de mire lett volna alkalmuk elfogni, a kis pillangó kitárta a
szárnyait, és elegánsan távozott a szobából.
A fiú csalódottan sóhajtott, de aztán újra
felkapta a fejét, mint aki megint zajt hall.
- Mi az, Boldi? – kérdezte Lili félénken.
- Csak adni szeretnék neked valamit – jött
a rejtélyes válasz.
Míg a fiú a szobában járt fel-alá, nem
szólt semmit, pedig a lány többször is érdeklődött, mit keres. Nem sokkal
később, háta mögé rejtett kézzel fordult vissza a lányhoz, aki kíváncsian húzta
fel szemöldökét.
- Csukd be a szemed! – szólt lágyan
Boldizsár.
Lili behunyta a szemét, de aztán
kinyitotta résnyire.
- Ne less!
Lili tehát újra becsukta a szemét, várta,
hogy mit fog tenni a fiú. Boldizsár a lányhoz lépett, felemelte Lili vékony
csuklóját, és egy pillangós karkötőt tett rá. Lili nem merte kinyitni a szemét,
nem tudta, mit mondhatna, mikor megérezte a súlyt a kezén. A fiú csak nézte a
megszeppent lány arcát, megint a választ kereste. Aztán mit sem törődve
megcsókolta a félénk ajkakat. Lili szeme tágra nyílt, nem tudta, mit kellene
tennie, de aztán a szívére hallgatott, sodródott az árral, visszacsókolt tehát.
Boldi elfelejtette az összes haragot, amit valaha a lány irányába érzett.
A lány még sokáig volt a fiúnál, nem akart
hazamenni, pár nap múlva költöznek majd. De minden napnak vége szakad egyszer,
Liliomnak mennie kellett. A lány boldog reményekkel lépett ki a házból, de
lelke mélyén érezte, nem tart ez az érzés sokáig. Egy édes csókkal váltak el,
és úgy ment Lili az éjszakába.
