Összeköt a múlt

Ez a gondolat az emlékek jelentőségéről, és ezeknek a megosztásáról szól.

15. gondolat

Vannak olyan emlékek, amelyeket legszívesebben megtartanék magamnak. Hagynám, hogy csak az én szívem érezze azt, amit, más ne is tudja, hogy, mire gondoltam közben, még csak azt se tudják, hogy megtörtént. Így olyan marad, mint egy mese, ami az emlékeimben él örökre. Amit csak én és az ismerhet, aki akkor velem volt.

Pont ilyen emlékem az az este is, [...] Ott, akkor, nem létezett az idő, a tér, csak mi voltunk, és múltunk. [...]

Az emlékek lassan megfakulnak, és ez is kezd hamarosan homályba veszni. Csak a benyomások maradnak, miket éreztem akkor, mennyire szabad volt a lelkem abban a kis időben. Ezért meg kellett osztanom másokkal is az emlékeket, nehogy teljesen elfelejtődjön, de így már nem csak a miénk. Te elmesélted másnak, [...]?

Összeköt a múlt

A tizennegyedik gondolat egy hobbimat írja le elég hosszan.

14. gondolat

A főzés. Ki gondolta volna, hogy itt az egyetemen derül majd ki, hogy van egy kis érzékem a sütés-főzéshez. Azt már eddig is kapizsgáltam, hogy a sütés működik az életemben, hiszen, nem kérkedve, csak rettentő büszkén elárulom, életem első macaronját, amit egy barátnőmmel sütöttünk, tökéletes lett. Ízre, állagra, színre, sőt, még kis talpacskája is lett, amivel a legtöbben bajlódnak az első pár alkalommal. Szerencse? Még az is lehet.

Itt a kollégiumban sajnos nem tudom minden nap anya főztjét enni, az már szerdán, néha kedden elfogy, amit le tudok hozni magammal. Ilyenkor jöhet a zacskósleves, zacskóstészta, konzervkaja, készétel, kínai, meki, kfc… De be kell vallani, se nem egészséges, se nem pénztárcabarát. Legyen az étkezésem változatos, sok gyümölcsöt és zöldséget tartalmazzon, ne legyen túl szénhidrát dús, ez nekem különösen fontos lenne, stb. Mindenki tudja már lassan, hogy milyen lenne az a bizonyos egészséges étkezés. De a fiataloknak általában se lehetőségük, se pénzük, se idejük nincs erre.

Nekem mégis akad időm arra, hogy minden nap főtt étel legyen ebédre, sőt, elég változatosnak mondanám. Már ha lehet az mondani, mert amit megfőzök, azt eszem két-három napig. A konyhában állok, dudorászom magamban, zenét hallgatok, és közben épp a legújabb remekművemet alkotom. Így hívom őket. Ritkán dolgozom pontos receptből, szeretek az megérzéseimre, a szaglásomra és az ízérzékelésemre hagyatkozni. Mindig elolvasok az interneten egy rakat receptet, kikérem mások véleményét, aztán jöhet a móka.

Persze, volt már, ami nem sikerült annyira jól, mint például a tepsis fokhagymás sajtos csirke. Pedig én olyan tökéletesre terveztem el. Azóta látni se szeretném a fokhagymát. Vannak visszatérő elemek is, mint a bolognai, chilis bab, borsófőzelék. Amiket szeretek és nehéz elrontani.

Egyik nap nővérem kérdezte édesanyámat, anya, Konekci mikor tanult meg főzni? Erre egy rövid választ kapott, szeptember végén. Akkor költöztem fel véglegesen a kollégiumba.

Egy szó mint száz, száz szónak is egy a vége, stb., rengeteget tudnék erről mesélni. De miért ilyen fontos ez? Mert ellazít, lenyugtat, békét hoz a lelkemre, mert tudom, hogy ha nem is úgy, ahogy azt igazán szeretném, de alkotok valami jót, amit egy ember, vagyis én, biztos, hogy „jóízűen fogyaszt”.

Összeköt a múlt

Ez a gondolat az oktatás hiányosságairól szól, most hogy véget ért életem első vizsgaidőszaka a mai nappal, jelentem, mind a 12 tárgyam meg lett, és beláttam a sokat emlegetett mondat értelmét, nincs jobb jegy a 2-esnél, csak szebb. Lettek szép számmal nagyon szépek is, de minden van. Büszke vagyok magamra, hogy el tudom hinni, hogy képes vagyok rá.

13. gondolat

Az iskola egy hosszú és megterhelő dolog, jelenleg egyetemistakén úgy érzem, hogy a középiskola végig olyan volt számomra, mint egy nagyon hosszú vizsgaidőszak. Végig teljesíteni kell, hiszen rendszeres számonkérések, végeláthatatlan, mókuskerék szerű rutin. Felkelés, busz, iskola, busz, zeneiskola, otthon, tanulás, alvás, és kezdődik elölről a dolog. De sose a valódi teljesítményünket nézték, hogy megértettük-e az anyagot, hanem csak a memóriánkat tesztelték. Most, hogy szükségem lenne egy olyan tudásbázisra, amit ott kellett volna megtanulnom, elmélyítenem, úgy érzem, az egész hasztalan volt, pedig kitűnőre érettségiztem, két emelttel az élen.

De, jó pap holtáig tanul. És azt hiszem, mindenki más is.

Összeköt a múlt

A következő gondolat egy nagyon különleges helyet foglal el a szívemben, egy kicsit a múltból emel át, és emlékeztet, hogy milyen is lehet a jelen.

12. gondolat

Sose tanultam meg azokat az akkordokat… Ez is egy nagyon gyakran visszatérő gondolat, [...] 
Azt hittem, most más lesz… [...]
Egyet már megtanultam nagyon régen, minden ugyan azon a sémán alapszik, minden ugyan olyan eseménysor alapján zajlik le, csak egy kicsit másképp. Hogy szokás ezt mondani? Ugyan az, csak zöldben. Az írásom is pont ugyan ilyen, ugyan azokat a gondolatok járja körbe, csak egy kicsit mindig a másik oldaláról.

  

Összeköt a múlt

A tizenegyedik gondolat szorosan kapcsolódik az előzőhöz, a tehetség mivoltát keresem benne, szinte hasztalan.

11. gondolat

A tehetség elég, vagy gyakorolni is kell? És ha nincs meg az embernek a tehetsége, akkor gyakorlással mindent ki lehet küszöbölni? Egyáltalán mit jelent a tehetség szó?

Az 1862-es Magyar nyelv szótárunk azt mondja róla, hogy „testi vagy lelki erő, anyagi vagy szellemi képesség, melynél fogva valamit mivelhetünk, eszközölhetünk, végrehajthatunk. Kiki tehetsége szerint dolgozzék, a közjóra adózzék. Ami tehetségemben áll, el nem mulasztom megtenni. Nagy tehetségü ifju. "Ada őnekik tehetséget (Tárkányinál: erőt) és hatalmat" (virtutem et potestatem. Müncheni cod. Lukács. IX.). Régente szélesebb értelemben is: "Ki (= mely) napokban parancsolá egybegyülni ő tehetségének (Tárkányinál: az ő hadi erejének) minden seregét." (Bécsi cod. Judith. III.). Különösen eredetileg az emberbe öntött cselekvési hajlam és szellemi erő. Akaró tehetség. Ismerő tehetség. Itélő tehetség. Szervező tehetség.”

Ezzel nem éreztem magam közelebb a tudáshoz, csak abban lettem biztos, hogy nem szeretem a régi szótárainkat. Egyszerűbbnek gondoltam, ha keresek szinonimákat az interneten, talán az segíthet. Képesség, adottság, készség, kvalitás, talentum, hajlam.

Nekem mihez lenne adottságom, képességem? Mit adott vajon az Isten számomra? Lehet, nem is a versekben, zenében kellene ezt keresnem, hanem valahol máshol. Ki tudja, mi lenne a jó számomra…

Összeköt a múlt

A tizedik gondolat merőben más, mint az eddigiek. Az életem egyik nagyon fontos részét fejtem ki, a zenét.

10. gondolat

A zene, ó a zene, mennyire fontos az én életemben. „Legyen a zene mindenkié!”, mondta egyszer Kodály Zoltán, és ez egyik legjobb élethez szóló tanács. Oly sok szép idézetet lehet találni arról, hogy mennyire fontos a zene az ember életében.

Általános suliba én zenei tagozatra jártam, ami egyet jelentett heti 4 énekórával, illetve 2 kórussal. Sok helyen jártam így külföldön illetve belföldön a kórussal, de a legszebb élmény  a németországi Sine Musica Nulla Vita, azaz zene nélkül nincs élet kórusfesztivál volt. Leírhatatlan dolog kórusban énekelni, ahogy a sok hang egyszerre egy olyan dallamot kelt életre, amit nem lehet csak úgy leutánozni hangszerekkel. Az énekhang maga a legszebb és legkülönlegesebb hangszer, amit egy ember valaha használhat. Ha még tehetséges és képzett is az illető, szinte már csoda, amit ki kell használni.

Sok-sok éven keresztül jártam zeneiskolába, ahol hegedülni tanultam. Azt nem mondom, hogy tökéletes a tudásom, sőt. Viszont szeretek rajta játszani, tudom, hogy ez az enyém, és már senki nem veheti el tőlem. Ha gyakoroltam volna többet, akár még sokra is vihettem volna vele, szoktam magamnak néha mondogatni. De jó ez így, hobbinak, és az érzelemkifejezés egyik eszközének.

Aztán hangképzést is tanultam, magánének volt a főtárgyam, mikor már középiskolás voltam. Nem érzem, hogy túlzottan tehetséges lennék, de jól éreztem magam, miközben mások el voltak bűvölve. Ha nem vettek volna fel pszichológiára, most óvónőnek tanulnék. Ahhoz kell egy előfelvételi is, ami ének, beszéd és tesi alkalmasságiból áll. Mindenki az ének miatt volt teljesen kikészülve, én pedig csak nyugodtan álltam, bementem, elénekeltem az akkoriban tanult, kevésbé ismert népdalt, és azt mondták, hogy el vannak bűvölve. Kell ennél több dicséret? (Sajnos nem vagyok túlzottan elégedett önmagammal, mint a mellékelt ábrák is mutatják.)

Ó a zene… Egy másik fontos emlékem is a zenéhez kapcsolódik. Egy hűvös reggelen, a volt osztályommal az utolsó, együtt átmulatott éjszaka után kint ültünk az asztal körül, a maradék chipset ropogtattuk. Egy nagyon jó barátom kihozta a gitárját, azon játszott, és adott egy kellemes aláfestő zenét. Persze aztán követelték a többiek azokat a szokásos, gitáros, régi magyar számokat, meg persze, hogy énekeljek mellé, nehogy már a nélkül maradjon a dolog, csak az akkordok nekik nem elég.

Ezért énekeltem. Semmi kötöttség, semmi kényszer, csak úgy… énekeltem. Nem létezett más, csak mi, a gitár, a gitáros, én, és az ének. A hangom csendben szállt, semmi erőlködés nem volt benne. A szöveget persze muszáj voltam magam előtt tartani, nem tartozik a szövegtanulás az erősségeim közé. De én csak énekeltem és kész.

De akkor, ott megértettem, hogy a zene örökre az életem része kell, hogy maradjon. A nélkül már nem lennék önmagam.