Egy zenéről
Becsuktam a szememet, azt hitten, csak a sötétséget fogom így látni. A mély, menyugtató végtelen egyszínűséget. Ó, mekkorát tévedtem. A lámpa fénye még a szemhéjamon is átvilágított, kellemes narancssárgás fényt adva a sötétségnek. De még mindig fekete volt minden, azt hiszem. De akkor én már egy másik világban jártam, ahol az emlékeim hosszú sora táncolt előttem. Lopott csókok, hosszú ölelések, eltitkolt könnycseppek, és azok a cseppek, amiket már nem lehetett eltitkolni. Az olyan magányos percek, amikor azt hittem, már nem bírom tovább az életet. A zene, ami eddig csendesen szólt a fülemben, elhallgatott, ezt egy kattanás követte, majd újraindult. Kinyitottam a szemem, kitöröltem az emlékek cseppjeit a szememből, és csak hallgattam a szenvedélyes dallamot. A szívem dobbant egy nagyot, megragadtam a karomat, néha még érzem azt az ürességet, ami sebeket okozott a lelkemen, és rajtam is. És ez csak egy zene volt, ami felidézett olyan emlékeket bennem, amik szinte már meg sem történtek, annyira hihetetlenek. A percek csak teltek, a zongora újból elhallgatott. Egy újabb kattanó hang, majd a lágy kezdés megint a betöltötte a fülemet. Az emlékeim még nyitott szemmel is élénken futottak át a gondolataimon, és én elmerültem bennük, és a zenében.
