Összeköt a múlt

A kilencedik gondolat a vágyakról szól, hogy mit szeretnék majd egyszer elérni a művészetben.

9. gondolat

Néha úgy érzem, hogy teljesen megváltoztam, hogy már nem az vagyok, aki régen. De mindig rádöbbenek, hogy ugyan az vagyok, mint aki régen, csak így kicsit más köntösben. Mindig visszatérek ugyan ahhoz a témához az írásban, a szerelemhez. De ennek ugye nem kellene meglepőnek lennie, ugye? Hiszen egy fiatal lány vagyok, mivel legyek elfoglalva? Aztán belegondolok, hogy a régmúlt költői mit tettek le az asztalra eddig. Én ehhez képest nem vagyok sehol, vagyis legtöbbször így érzem. Mennyivel jobb lenne, ha egy kicsit jobban tudnék másról is írni, nem csak a negatív érzéseimről. 

[...] Ó, mennyire vágyom arra, hogy kötetlen költő, író és zenész lehessek.

Tél

Tudjátok, én nagyon szeretem a telet. Azt az igazi hideg, havas, fehér telet. Az elmúlt években ez sajnos elmaradt, de az idei tél kegyes volt, és még a fehér karácsonyt is hozott. Itt december óta egyfolytában fehér a táj, nemrég megint leesett pár centi hó, erről készítettem pár fotót, amiket meg szeretnék mutatni. Puszi*Konek

Összeköt a múlt

A nyolcadik gondolat szintén a barátságokról szól, amiket elvesztünk, és amik akár örökre szólhatnak.

8. bejegyzés

Vannak olyan barátok, akikkel nem tudod, hogy hányadán állsz. Egyszer naponta beszélgettek, aztán pedig már nem érdekled őket, de te mégsem tudod annyiban hagyni a dolgot, hiszen annyi éven át legjobb barátnők voltatok, már meg se tudod számolni a két kezeden, mióta. Van, akiknek nem tesz jót a fizikai távolság. 

Persze, akadnak olyanok is, akikből ez pont ellentétes hatást vált ki. Minden nap "messengerezünk", néha "szkájpolunk" is, mindent meg tudunk beszélni, a „mi legyen a vacsi”-tól a „hogy tetszett a legújabb film”-ig. És csak úgy beszélgetünk, végeláthatatlanul, mindenről.[...]

[...]összeköt minket a zene

[...] Ki tudja nekem megmondani, hogy a jövőben ki lesz mellettem?

Összeköt a múlt

A hetedik gondolatot egészben fogom feltenni, mert fontos, hogy mindenki tudja, hogy bármilyen rossz a helyzet, a barátokra mindig lehet támaszkodni, mindig ott lesznek. Egy rossz napon született, a kilátástalanságba való megérkezésről, és az elhagyásáról szól.

7. gondolat

Még mindig csak egy kislány vagyok, épphogy csak elmúltam 20, egyetemista lettem, azt hittem egy napig, hogy enyém a világ. De minden más lett ilyen messze a barátaimtól, a családomtól, az addigi életemtől. A szerelmem velem volt, van, de ki tudja meddig lesz ez még így, meddig tart ez még? Hiszen négy év nagyon hosszú idő, már semmi se olyan, mint régen volt. Ő is változik, kezd felnőni, rájönni, hogy már nem 15 évesek vagyunk, kezd férfi lenni.

A magány tehát újra megtalált, a depresszió egy sötét felhőként várt már a távolban, hogy lecsapjon, és szépen, lassan ködként ereszkedett le rám. Egyre sötétebbek lettek a nappalok, már azt se tudtam, mit keresek itt, miért jöttem ide, ilyen messzire, szinte egyedül. Senki nem támogat, egyedül vagyok, egyedül kell megoldani a problémáim. Hirtelen kellett, hogy felnőjek bizonyos dolgokhoz, és ez még inkább bele sodort a sötétségbe.

„Hogy létezhet, hogy valaki ilyen mélyre süllyedjen úgy, hogy a körülötte élők észre sem veszik?”, kérdezte egyszer a szobatársam. Nem akartam már rákontrázni, hogy így, ilyen egyszerűen. Ha úgy érzed, hogy nem támogat senki, nagyon könnyen a gödör alján találhatjuk magunkat, létra, lépcső, segítség nélkül.

Néha persze vannak a gödör tetején, segítenek kimászni, nyújtják a kezüket, de ez vajmi keveset ér. A legtöbbet az tehet, aki hoz egy létrát, lemászik hozzád, és veled együtt mászik ki a mélyből. Ő, milyen egyszerű, elcsépelt hasonlat ez, de mennyire igaz.

Őket nevezzük igaz barátnak, de meg kell tanulni, hogy aki egyszer segített kimászni, nem biztos, hogy máskor is ott lesz. Meg kell találni azokat, akik mindig ott vannak neked, és nekem szerencsém volt. Egy kisebb mosolyszünet után is ott vártak rám ezek a csodálatos jó barátok, és a távolság ellenére is segítettek nekem, hogy ne zuhanjak mélyebbre.