7. gondolat
Még mindig csak egy kislány vagyok,
épphogy csak elmúltam 20, egyetemista lettem, azt hittem egy napig, hogy enyém
a világ. De minden más lett ilyen messze a barátaimtól, a családomtól, az
addigi életemtől. A szerelmem velem volt, van, de ki tudja meddig lesz ez még
így, meddig tart ez még? Hiszen négy év nagyon hosszú idő, már semmi se olyan,
mint régen volt. Ő is változik, kezd felnőni, rájönni, hogy már nem 15 évesek
vagyunk, kezd férfi lenni.
A magány tehát újra megtalált, a
depresszió egy sötét felhőként várt már a távolban, hogy lecsapjon, és szépen,
lassan ködként ereszkedett le rám. Egyre sötétebbek lettek a nappalok, már azt
se tudtam, mit keresek itt, miért jöttem ide, ilyen messzire, szinte egyedül.
Senki nem támogat, egyedül vagyok, egyedül kell megoldani a problémáim.
Hirtelen kellett, hogy felnőjek bizonyos dolgokhoz, és ez még inkább bele
sodort a sötétségbe.
„Hogy létezhet, hogy valaki ilyen mélyre
süllyedjen úgy, hogy a körülötte élők észre sem veszik?”, kérdezte egyszer a
szobatársam. Nem akartam már rákontrázni, hogy így, ilyen egyszerűen. Ha úgy
érzed, hogy nem támogat senki, nagyon könnyen a gödör alján találhatjuk magunkat,
létra, lépcső, segítség nélkül.
Néha persze vannak a gödör tetején,
segítenek kimászni, nyújtják a kezüket, de ez vajmi keveset ér. A legtöbbet az
tehet, aki hoz egy létrát, lemászik hozzád, és veled együtt mászik ki a
mélyből. Ő, milyen egyszerű, elcsépelt hasonlat ez, de mennyire igaz.
Őket nevezzük igaz barátnak, de meg kell
tanulni, hogy aki egyszer segített kimászni, nem biztos, hogy máskor is ott
lesz. Meg kell találni azokat, akik mindig ott vannak neked, és nekem
szerencsém volt. Egy kisebb mosolyszünet után is ott vártak rám ezek a csodálatos
jó barátok, és a távolság ellenére is segítettek nekem, hogy ne zuhanjak mélyebbre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése