Mintha csak visszarepültünk volna néhány évet, mikor még mind a ketten középsuliba jártunk. A jobb oldalán ültem, és ő csak zongorázott, én pedig néztem a kezét, ahogy játszott. Egy mustársárga, kötött garbós pulcsi volt rajta, a Twilight könyv jutott eszembe, ahogy több mondaton keresztül arról ábrándozott Bella, hogy milyen jól áll Edwardnak az őzbarna pulóver. Ezt sosem értettem, de ahogy beléptem az ajtón, ő lejött a lépcsőn, megdobbant a szívem, és el is felejtettem, miért találkoztunk újra. Csókkal üdvözölt, kávéval kínált, és érdeklődött, milyen az egyetem. Ahogy az új zongorájához vezetett, csak arra tudtam gondolni, mennyire vonzó rajta ez a szín. Később, mikor közelebbről néztem a mosolyát, éreztem, hogy nehézzé vált a lelkem. A régi emlékeim peregtek a szemem előtt, mikor a zeneiskolában játszott nekem, vagyis mikor megzavartam a gyakorlásában, de utána mégis rám mosolyogva játszott néhány saját darabot. Vagy mikor a pöttyös szoknyámban voltam, és birs pálinkát ittunk, "birs? kérdeztem, bírlak, felelte". Mellette feküdtem a takaró alatt, de már akkor éreztem, hogy hiányzik. Elmesélte, hogy mennyire várja az új munkahelyét külföldön, de én közben sikítottam belülről, hogy ne menj el, ne menj el. De végül csak annyit mondtam, hiányozni fog, és vigyázzon magára kint. A búcsúcsókunk egyszerre volt túl édes, és küldte a lelkem mélyebbre, ahol egyre nehezebb lett. Visszanézni sem tudtam időben, elcsigázottan mentem tovább a buszmegállóba. A gondolataim zavarosak voltak, a szívem nehéz, egyszerre voltam a pokolban, és lebegtem egy kicsit a felhők felett.
2019. Október 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése